Ne nevezze magát feministának, aki nem támogatja a nők szülést érintő jogait!

Írta: 

Nem rég olvastam egy bejegyzést (és az azt követő, helyeslő hozzászólások hadát) egy népszerű, gyermekneveléssel foglalkozó blogon, amely a szülési tervről szólt: pontosabban arról, miért is jobb az, ha nincs ilyened. Igen, jól olvastad: miért ne legyen. Értem én, hogy miből indul ki a szerző – a szülés során bármikor előállhat nem várt helyzet? Persze. Lehet-e egy tökéletes szülésről dédelgetett ábránd esetleges csalódottság forrása, amennyiben mégsem minden a terv szerint alakul? Kétség kívül. Végtére is gyermekünk születése egy olyan nap, melyre kicsi korunktól kezdve izgalommal vegyülő kíváncsisággal gondolunk. Legalábbis én így voltam ezzel.

De tudod, mi lehet még annál is hervasztóbb, mint hogy a képzeletedben élő ideális szülés nem egyezik teljesen a valósággal?

Forrás: http://themediocremama.com/
Forrás: http://themediocremama.com/

 

Szülés alatt belekényszerülni fölösleges beavatkozásokba, csak azért, mert nem tudtad, hogy akár nemet is mondhatnál. Teljesen kiszolgáltatottnak és magára hagyatottnak érezni magad vajúdás és szülés alatt, mert tudtodon kívül véletlenül olyan kórházba futottál bele, ahol 50 %-os a császármetszések aránya. Szülési traumát elszenvedni, vagy szülés utáni depressziótól szenvedni a kórházban történtek eredményeképpen, a nap miatt, amelyről évekig álmodoztál, de arra nem szántál időt, hogy előre megtervezd.

Hát ez az, amiről ez a bejegyzés nem ejtett szót: hogy a legtöbb nő több időt fordít az esküvőjére való készülődésnek, mint amit az első gyermeke világra hozására szán. Arról, hogy az Egyesült Államokban riasztóan magas arányban végeznek olyan beavatkozásokat, amelyek mind az anya, mind a baba számára ártalmasak. Hogy a szülés körüli halálozások száma borzalmasan magas ebben az országban.  Arról, hogy attól függően, melyik kórházat választod gyermeked világrahozatalára, könnyen előfordulhat, hogy nyomást gyakorolnak rád, manipulálnak, végső esetben még fenyegetnek is, hogy elfogadj olyan orvosi eljárásokat, melyek utólag egyáltalán nem bizonyulnak kedvezőnek sem számodra, sem a kisbabád számára.

Ezek után, nem kellene mégis kicsit tájékozódnod, mielőtt szülni mész? Hidd el, hogy de. Jobb, ha készülsz valamiféle szülési tervvel, mielőtt belépsz a kórház kapuján. Jobb, ha megismered a jogaidat. Jobb, ha találsz egy, vagy akár két dúlát is, aki támogat majd, hogy ne neked kelljen hadakoznod magadért, miközben gyermeked világrahozatalán fáradozol. Amúgy tényleg foglalkoznod kellene ezzel? Tényleg így kell, hogy legyen, hogy szinte lehetetlen úgy megszülni a gyermeked, hogy közben ne erőltessenek semmit, ne befolyásoljanak, és ne riogassanak semmivel? Nem. És mégis ez van. Ezt jelenti Amerikában szülni, és ha eddig nem tudtad, akkor most már tudod. Azt mondani a nőknek, hogy ne tájékozódjanak, ne készüljenek szülési tervvel, ne álljanak harcra készen és ne legyenek tisztában a jogaikkal nem pusztán ignorancia a szülés körüli, ebben az országban uralkodó jelenlegi helyzettel szemben: ez feminizmus ellenesség, és totális tévút.

Az első szülésem meglehetősen tipikus első szülés volt. Egy a sok közül; gyakorlatilag pont olyan, mint az összes többi szüléstörténet, melyről nap, mint nap hallok. Azt hittem, tudom, mit csinálok, amikor beléptem a kórházba; és akkor BAMM! Új felismerés: a szülésed nem rád tartozik. Feküdj be az ágyba, és maradj ott szépen. Vajúdj háton fekve, amíg már nem bírod tovább, és máris sutba vághatod a fájdalomcsillapítóktól mentes szülést. Figyeld, ahogy az orvos az ollóért nyúl és a valagadig vág, mielőtt annyit mondhatnál “Ne, ne vágjon!” Amikor a mai szüléstörténeteket összehasonlítom az anyám első szülésével 1983-ban, megdöbbent a hasonlóság. Ő annak idején kész szülési tervvel érkezett, amit egyeztetett az orvosával, ám amikor beérkezett a kórházba, a tervhez való ragaszkodás meglehetősen kemény küzdelemmé vált. Arra a kérésére, hogy ne kötözzék az ágyhoz – ahogy azt az orvos is megígérte neki -, a nővér apámra nézett, és így szólt: “Úgy látom egyértelmű, ki hordja a nadrágot ebben a családban.” Harminc évvel később pedig még mindig azt mondjuk a nőknek, hogy kontrollmániások, csak mert szeretnének némi beleszólást abba, ami a testükkel történik! Miért?

Évekbe telt feldolgoznom, ami történt – hogy nem kellett volna a szó szoros értelmében aláfeküdnöm az eseményeknek. Igazság szerint az első reakcióm nekem is ugyanaz volt, mint annyi más nőnek: “Talán nem kellett volna olyan magasra tennem a lécet.” De aztán alaposan tájékozódni kezdtem a szülésről – megtettem azt, amit azelőtt kellett volna, hogy a saját szülésemhez hasonló tapasztalatot szerzek.

Jogomban állt más orvost választani, amikor a szülési terv hallatán az enyém a képembe röhögött. Jogomban állt vajúdás alatt a folyosón sétálgatni, és nem ilyen-olyan kijelzőkhöz kötve az ágyban feküdni. Jogomban állt hagyni, hogy a kisbabám a saját tempójában szülessen. Jogomban állt visszautasítani a hüvelyi vizsgálatot háton vajúdás közben, amely messze a legfájdalmasabb dolog, amit eddigi életem során valaha is megtapasztaltam. És jogom volt ahhoz, hogy a testem magától megnyíljon, és a kisbabám hosszú hónapok alatt gyógyuló gátmetszés nélkül jöjjön a világra. Jogom volt mindehhez. Csak épp nem tudtam róla.

Amikor olvasom, ahogy hozzászólásról hozzászólásra, vég nélkül győzködik a nőket, hogy “csak az egészséges gyerek számít”, sírni tudnék a dühtől. Az emberek tényleg elhiszik, hogy CSAK ez számít, vagy egyszerűen nem tudnak jobbat mondani? Nekem ez inkább kifogásnak tűnik. Ha a szülés maga nem számít, akkor nem kell magyarázatot adni az alacsony színvonalú várandósgondozásra és szülészeti ellátásra. Akkor az is rendben van, hogy darabokra törjük a nő reményeit a jó szülésélményről. Akkor az is teljesen elfogadható, hogy az mondjuk a nőknek: a testük nem képes rá.

Az emberek tényleg komolyan gondolják, hogy a nők jogai nem számítanak? Hogy nem számít, hogyan bánnak egy vajúdó nővel? Hogy orvosi indok nélkül átesni egy hasi műtéten – ami jelentősen megnehezíti a szülés utáni felépülést -, nem is olyan nagy ügy? Hogy az anyaság első pillanatai a nő életében nem számítanak? Tényleg ezt gondolják? És amikor ápolók meg egyéb kórházi alkalmazottak hozzászólásait olvasom sorra, ahogy büszkén hangoztatják, „hogy nevetnek azokon a nőkön, akik ostoba szüléstervekkel érkeznek”, akkor ugyanezt a dühöt érzem. Hogy vagytok képesek hibáztatni egy nőt azért, mert ismerni akarja a jogait, tudván tudva, hogy ez az ország komoly szülészeti krízissel küzd? Hogy tudtok nevetni rajta? Nem tudok másra gondolni, minthogy a kórházi dolgozókra is ráférne némi továbbképzés a szülésről.

Félreértés ne essék, mindannyian egészséges kisbabát szeretnénk. De azt állítani, hogy csak ez számít, azt jelenti, hogy a nők nem számítanak. Azt jelenti, hogy a szülés nem számít. És nem számít, ki vagy és hol élsz ezen a világon, a szülés igenis számít. A szülés mindig is fontos volt a nőknek, és mindig az is lesz.

Szerencsések vagyunk, amiért olyan helyen élünk, ahol a nőknek nem kell belehalniuk a szülésbe. Szerencsések vagyunk, amiért vannak kórházaink, melyek életmentő beavatkozásokkal tudnak segíteni rajtunk, amikor egy szülés nem a tervezett módon történik. De van egy kis bökkenő: még így is megtörténik! Nők halnak meg olyan beavatkozások miatt, melyeket valódi sürgősségi helyzetekre kellene tartogatni. Sürgősségi helyzeteket hozunk létre a semmiből, mert nem engedjük a szülést a saját tempójában zajlani, és ezt előrehaladásnak, a szülés feletti hatalomnak tartjuk? Hát én nem hiszem, hogy az lenne.

A saját szülésélményem arra sarkallt, hogy utána járjak, hogyan lehetne jobb legközelebb; négy évvel később megszültem a fiamat otthon, meleg vízben, a férjem, két szülésznő és egy dúla támogatásával. Felépülésem pillekönnyű volt az első szülésemhez képest, és ez alkalommal sokkal gyorsabban alakult ki a kisbabámhoz való kötődés érzete is. Sokkal jobban el tudtam látni őt már a kezdeti, nehéz hetekben is, hisz nem kellett szenvednem semmilyen hatalmas vágástól odalenn. Nem voltak rossz érzéseim, ha a szülésemre gondoltam, mert teljes támogatásban részesültem az első perctől az utolsóig. Nem gondolom, hogy minden nőnek a szülésnek ez a módja a legjobb. De nekem csodálatos volt. Úgy döntöttem, hogy visszaszerzem a saját szülésemet, de a mód, amit választottam, nem volt hagyományosnak mondható, ráadásul a mi kultúránkban számos előítélet és félreértés övezi. Boldog vagyok, hogy szembe mentem az árral, számomra az élmény mindent megért. A nők sokszor jogaik elvesztése árán ismerik csak fel a kérlelhetetlen igazságot, hogy a kórház szövetséges helyett könnyen a legnagyobb félelemmé válhat. Nem kellene, hogy így legyen.

Íme, amit kérni szeretnék tőled, különösen, ha azok közé tartozol, akik előszeretettel élcelődnek a szülési jogaikkal tisztában lévő nőkön: támogasd a választás szabadságát, amikor csak lehetséges! Bátorítsd és támogasd a nőket, hogy vállaljanak felelősséget magukért! Figyelj! Tanulj! Ne a probléma része legyél! Ne mondd nekik, hogy a szülésük nem fontos, hogy önzők és ostobák, amiért ezzel is törődnek! Legyél a megoldás része! Egy nap talán a nőknek nem kell majd efféle szülési terveket készíteniük, melyekről most azt gondolod, hogy csakis azért vannak, hogy téged idegesítsenek. Egyszer talán olyan világban fogunk élni, ahol a szülés biztonságos. Ne kritizáld azt a nőt, aki a szüléséért harcol! Állj mellé, és harcolj vele!

 

Az írás eredeti nyelven itt olvasható:

http://www.huffingtonpost.com/sarah-bregel/why-its-not-okay-to-mock-_b_5900862.html

Fordította: Galambos Andi. A szerző engedélyével.